Szerémség, Bánság, Bácska, a Tisza legszebbik folyása,
Az ország éléskamrája, magyarok hazája.

Lágy búzamezőt ringat a délvidéki szél,
Sírdogál egy kismadár, fészke csupa-csupa vér,
Lábát törték, megkergették, gúnyt űztek vele,
De ő énekel csak, énekel, ez maradt minden fegyvere.

Lá-lá-lá-láá, lá-lá-lá-láá, láá-lá-lá-láá-lá-lá-láá!
Lá-lá-lá-láá, lá-lá-lá-láá, láá-lá-lá-láá-lá-lá-láá!

Tenger vadvirág boritja fenn a dombtetőt,
Koszorúja körbefonja rég az öreg temetőt.
A meggyalázott sirok között bolyong egy magyar kisfiú,
Apja keresztjéhez érve letérdel, úgy fogad bosszút.

Lá-lá-lá-láá, lá-lá-lá-láá, láá-lá-lá-láá-lá-lá-láá!
Lá-lá-lá-láá, lá-lá-lá-láá, láá-lá-lá-láá-lá-lá-láá!

Egy ezredéve áll Aracsnak Pusztatemploma,
Teteje a csillagos ég, nyári zápor ajtaja.
A pirkadó nap oltárjára ködfátyolt terít,
És ha újra szól a harang, a Délvidék szabad lesz megint!

Lá-lá-lá-láá, lá-lá-lá-láá, láá-lá-lá-láá-lá-lá-láá!
Lá-lá-lá-láá, lá-lá-lá-láá, láá-lá-lá-láá-lá-lá-láá!

Lá-lá-lá-láá, lá-lá-lá-láá, láá-lá-lá-láá-lá-lá-láá!
Lá-lá-lá-láá, lá-lá-lá-láá, láá-lá-lá-láá-lá-lá-láá!

És ha újra szól a harang, a Délvidék szabad lesz megint!